A könyveknek saját sorsuk van. Mindig is hittem benne, hogy ez így van. Én például szinte minden könyvemnél emlékszem rá, hol vettem, mikor kaptam, azután mikor olvastam, mennyi ideig tartott, hogy tetszett, milyen hangulatba ringatott. Amikor később megakad rajta a szemem a polcon, sokszor úrrá lesz rajtam ugyanaz a hangulat – még ha a történetre, vagy a szereplőkre már nem is egészen emlékszem. Azt is tudom, hogy úgynevezett „BKV” könyv volt-e (amit – méreténél, vagy könnyedségénél fogva – magammal tudtam hordozni, hogy a különböző közlekedési eszközökön olvassam), vagy „ágy melletti” könyv, ami vagy a mérete vagy a komolysága miatt nem volt alkalmas az előbb említett szerepre. Egyszóval, a könyvek nálam a saját életüket élik.

Furcsa módon valahogy így vagyok a saját könyveimmel is. Mialatt írom őket, természetesen bennem él, „dolgozik” a történet. Változik, fejlődik, íródik és átíródik. Mégis, közben folyamatosan saját életre kel. Persze, mivel én vagyok az írója, mindig tudom mi fog történni. Ám azt nagyon sokszor nem, hogyan. A szereplők, a helyszínek sokszor maguktól „találják meg” a szavakat, a színeket, és sokszor a cselekedeteket is. Ezt egyáltalán nem bánom: hiszen „ők” jobban tudják. Mindez egyúttal nagyon izgalmas is. Minden egyes alkalommal, mikor leülök a képernyő elé, biztos lehetek benne, hogy valami meglepetés fog érni.

Miután pedig befejezem a könyvet, és kiadom a kezemből, megkezdődik a saját, önálló élete. Méghozzá sok-sok egymástól különböző, térben és időben távoli élet – egy könyv ugyanis az olvasóiban él tovább. Biztos lehetek benne, hogy mindenki másképp képzeli el az arcokat, a hangokat, a helyeket, amelyeket leírok – legyen bármilyen aprólékos az a leírás. És ez nagyon jó érzés. Ilyenkor érnek a további meglepetések – mikor meghallgatok egy-egy visszajelzést, néha igencsak elcsodálkozom. „Nahát, te tényleg ezt láttad benne? Ez tetszett, vagy nem tetszett?” Előfordul, hogy én meg is feledkezem néhány apró mozzanatról, majd valaki, aki elolvasta a könyvet, felhívja rá a figyelmemet. Őt pontosan az a részlet ragadta meg, amit én esetleg lényegtelennek tartottam. És még folytathatnám – szerencsére ez a folyamat soha nem zárul le. A könyv élete, sorsa szüntelenül tovább alakul.

Remélem, a Te kezedben is! Szeretném tudni, Te mit szerettél, találtál, láttál meg benne. Vagy mit nem szerettél. Ha hiszed, ha nem, vannak mozzanatok, amiket én sem szeretek bennük – no és innentől kezdve a történet már a könyvekről szól, és nem rólam. Így hát szívesen veszek minden hozzászólást a honlapomon. Itt, a blogon is (amit különben írói blognak szánok, így nem fogsz olyasmiket olvasni, hogy hová utaztam, hol nyaraltam, mit vásároltam, kivel vesztem össze, stb.), vagy a könyvekről szóló résznél az olvasói vélemények címszó alatt. A blogban az író mivoltommal kapcsolatos – néha keserű, de legtöbbször felemelő – tapasztalataimról szeretnék többé-kevésbé rendszeresen beszámolni, és ehhez is szívesen várok minden hozzászólást, véleményt, építő, vagy lesújtó kritikát.

Remélem, gyakran fogunk itt, a honlapomon találkozni.

Címkék: sors | könyvek | köszöntő

Bővebben...