Idézetek – Emma szerelme
„Emma álmosan nézett ki a lakásuk ablakán, ahonnan a téli várost lehetett látni, a havas háztetőkkel, és a lilás-fekete égbolttal. A hideg levegőben várakozás reszketett: már csak néhány perc volt éjfélig. A kislány még soha életében nem maradt fenn ilyen sokáig, ám az édesapja ragaszkodott hozzá, hogy a gyermeknek át kell élnie a századforduló pillanatát. Bella nem szólt erre semmit, csupán régi szokása szerint elbiggyesztette a száját. Neki ez az éjszaka ugyanolyan volt, mint a többi. Hiszen az 1900-as is csak egy szám – ugyan mire ez a nagy felhajtás? Emmára azonban átragadt Zoltán lelkesedése, aki úgy viselkedett, akár egy gyermek, amikor valami különleges ajándékot kap. A huszadik századot! A férfi most Emma mellé állt az ablakba, és ő is szótlanul nézett ki a hólepte városra. Várták a közeli templom harangszavát, és a rákövetkező tűzijátékokat.”
„Gábor messziről látta a felé rohanó két lányt. Mind a ketten a fejükre húzott tavaszi kabátkájukkal próbáltak védekezni az elemek ellen, amíg a fedett helyre nem értek. Futás közben sikoltoztak és kacagtak. A magasabb, karcsúbb lány kicsivel megelőzte a kisebb dundit, és megállt a pavilonban, közvetlenül Gábor mellett. Még mindig nem nézett rá, hanem megfordult, hogy megnézze; hol marad a barátnője. Eközben lehajtotta a fejéről a kabátot, és Gábor oldalról megpillantotta az arcát. – Úristen, Bella! – A férfi hátrahőkölt, és megbabonázva bámulta. Ekkor a lány észrevette, hogy valaki áll mellette, és felé fordult. Mikor felismerte Gábort, az arcán döbbenet tükröződött. – Nem, mégsem Bella az, de hogy hasonlít rá! – Gábor hirtelen nem tudta, mit is tegyen. Zavarában levette a kalapját, és meghajolt a lány előtt. Ekkorra odaért Rozika is, Emma azonban hirtelen sarkon fordult, és kirohant a zuhogó esőbe, hajadonfőtt. A dundi, szőke lány egy pillanatig csodálkozva nézett Gáborra, majd ő is a barátnője után eredt.
- Emma!
Egy fa alatt álltak meg a park túlsó végében. Emma zihált, és a hajáról és ruhájából ömlött a víz. Rozika sem volt jobb állapotban, de úgy látta, hogy Emma még ráadásul sír is, bár a könnyei nem látszottak a szakadó esőben.”
„Gáborról még mindig nem volt semmi hír, és Emma mostanra belefásult a bizonytalanságba. Stefi egyik nap februárban, amikor farkasordító hideg volt, kétségbeesésében azt indítványozta, hogy Emma folyamodjon hadiözvegyi segélyért. Ám az asszony hallani sem akart erről. Ha így tenne, azzal elismerné, hogy... De nem, nem, erre gondolnia sem szabad. Amíg meg nem bizonyosodik az ellenkezőjéről, mindvégig hinni fogja, hogy Gábor él. „Haza fog jönni!” – ismételgette magában makacsul. Addig ki kell bírni valahogy.”