"Kati karba tett kézzel, szigorú tekintettel nézett rájuk (habár a fegyverek láttán hevesen dobogott a szíve, de ez egy csöppet sem látszott rajta).

- Mit óhajtanak az elvtársak? - kérdezte gunyoros hangon.

- Nem vagyunk elvtársak! - vágott vissza a legidősebb fiú, aki nyilván a banda vezére volt.

- Hát akkor kicsodák? - kérdezte Kati nyugodtan. - Talán urak?

Az egyik fiatalabb srác ekkor kuncogni kezdett. "Jó dumája van az öreglánynak!" - gondolta elismerően. Az idősebb fiú erre elpirult, de igyekezett megőrizni veszélybe került méltóságát.

- Polgártársak vagyunk. Vagy bajtársak. De... ez mindegy is! Ávósokat keresünk, és úgy hallottuk, hogy maga is az volt.

- Igen, az voltam - mondta Kati rendíthetetlen nyugalommal. - És akkor most mi lesz? Talán lelőnek?"

81. oldal

"– Ugye nem engeded el Nagymamát? – kérdezte még Jancsi aggodalmasan, összeráncolt szemöldökkel.

– Nem, nem, ne félj! Minden rendben lesz Nagymamával és Tamás bácsival is.

Egy darabig a kisfiú és a mellette ugrándozó kutya után bámult, majd hirtelen sarkon fordult, és elindult a Main Street felé. Érezte, hogy szüksége van valakire, akinek kiöntheti a szívét, és tudta, hogy senki más nem lehetett az, mint Charlie. A férfi azonban nem volt otthon. Éva gyanította, hogy a college-ban lehet. Tudta, hogy gyakran késő éjszakáig bent maradt dolgozni, sőt, volt, hogy ott is aludt a kényelmetlen kis irodájában. Mire odaért, teljesen kifulladt – nem is vette észre, hogy az utolsó néhány utcán végigrohant, hogy minél előbb megérkezzen. Lélekszakadva végigfutott a sötét, kongó folyosón, és szinte berontott Charlie szobájába. Odabent az ajtónak dőlt, és a kezébe temette az arcát. Charlie, aki éppen házi dolgozatokat javított, döbbenten ejtette ki a kezéből a tollát. Felállt, és sietve odalépett a síró nőhöz, aki anélkül, hogy ránézett volna, a vállára hajtotta kezeivel eltakart arcát. Charlie óvatosan átölelte őt, és vigasztalóan suttogott a fülébe.

– Jól van, kicsim! Nincs semmi baj!"

133. oldal

" Emma nem igazán tudta, mit mondjon erre. Megértette a lánya érzelmeit, de azt is megtanulta hosszú élete során, hogy a gyűlölet, és a bosszúvágy nem vezet semmire. Különösen nem, ha az egy teljesen ártatlan emberre irányul. Mégis, tudta, hogy most mindezt nem mondhatja el Évának - különösen akkor nem, ha igazat mond, és Jancsinak esetleg tényleg megtetszett a lány.

- No és nem tudod, hogy mit akart tőlünk? - kérdezte némi hallgatás után. Valóban nagyon kíváncsi volt rá, mit kereshetett itt Erzsi lánya - egyáltalán hogy találta meg őket, és hogyan jutott eszébe idejönni. Nem mindennapi teremtés lehet, az bizonyos. Éva ismét rémülten nézett rá.

- Fogalmam sincs, de az Isten szerelmére, Anya, nehogy meg akard keresni őt! Emlékszel, hogy jártál Erzsivel is - kígyót melengettél a kebleden. Remélem, soha nem látjuk többé, és még csak nem is hallunk felőle!"

243. oldal