Sztálingrád

A sztálingrádi csatáról szóló fejezettel alaposan megszenvedtem. Talán csak az Emma lányában az ötvenhatos résszel gyűlt még meg ennyire a bajom. Próbáltam itt is nagyon aprólékosan ragaszkodni a történelmi hűséghez, ezért kimerítő kutatómunkát végeztem. Meg kell jegyeznem, hogy nagy segítségemre volt a híres, négyrészes Sztálingrád dokumentumfilm, amit már több televízióban is láthattunk, és DVD-n is elérhető. Az igazi nehézséget ekkor is az jelentette, hogy a szereplőimet valahogyan belehelyezzem ebbe a hatalmas tablóba, és a történelmi léptékű tragédia mellett személyes sorsokat is bemutassak. Méghozzá úgy, hogy egyik sem menjen a másik „rovására” – tehát beleélhessük magunkat a szereplők életének fordulataiba, de amellett szemmel követhessük a sorsukat befolyásoló globális történéseket is. No, ez bonyolultan hangzik, de nem is volt egyszerű.

Azt hiszem, végül sikerrel jártam, ez azonban nem volt „ingyen”. Ennek a rövid fejezetnek a megírása úgy megviselt, hogy utána egy ideig abba is kellett hagynom az írást (már azt is fontolgattam, hogy félbehagyom a könyvet – ezt végül nem tettem). Olyasféle érzések kavarogtak bennem az írás közben és utána, mint az Emma fiai végén, a Sziklakórházas jelenetekben, vagy Péter kivégzésekor. Egyszóval: megkínlódtam vele. Remélem, ez a könyvben nem érződik, illetve csak annyiban, hogy az Olvasó is – hozzám hasonlóan – együtt tud élni és szenvedni hőseinkkel.

Dagerrotípia

Hazánkban a legismertebb dagerrotípia kétségtelenül Petőfi Sándor híres portréja. Régebben magam is, mikor ezt a szót meghallottam, rögtön arra a képre asszociáltam. Vagyis egy kissé elmosódott, különös pózba állított alak jelent meg a lelki szemeim előtt, akinek még az arcvonásait is nehezen lehet kivenni.

Mikor elkezdtem írni a könyvet, még nem döntöttem el, hogy mi legyen Jean-Philippe foglalkozása. Mindenképpen valamilyen művészeti tevékenységet képzeltem el neki, és az is elég hamar körvonalazódott, hogy fotós lesz belőle (arra már nem emlékszem pontosan, hogyan jött ez az ötlet, de azt hiszem, telitalálat volt!:)). Ekkor a tévében láttam egy, a fényképészet történetéről szóló dokumentumfilmet, méghozzá azt az epizódot, ami a dagerrotípiáról szól, és egy csapásra beleszerettem ezekbe a régi, kifinomult technikával készült képekbe. Különösen a leghíresebb portrékészítő mester, a francia Nadar képeibe. Ő a tizenkilencedik század közepe táján élt, és a kora minden hírességének arcvonásait megörökítette. Egyszerűen gyönyörűek ezek a képek! A különleges, bonyolult készítési mód miatt nem lehet őket retusálni, ezért, ha hozzáértő készíti őket olyan hiteles, életszerű képet adnak (a fekete-fehér technika ellenére), mintha csak az élő embereket látnánk. Ezért is különleges élmény belenézni Baudelaire, vagy éppen Liszt Ferenc arcába ezeken a portrékon. Az én abszolút kedvenceim a korszak ünnepelt színésznőjéről, Sarah Bernhardtról készített dagerrotípiák. Az egyik legszebbet itt meg is csodálhatjátok. Gyönyörű szép, és ráadásul olyan természetes, emberközeli – egészen más, mint a mostani, agyonretusált sztárfotók.

Ugyanebben a dokumentumfilmben volt szó egy kortárs francia fotósról, akinek a nevére (sajnos!) nem emlékszem, és aki napjainkban is a réges-régi dagerrotípiák technikáját használja a fényképezéshez. Az ő fotóit is bemutatták: csodálatosak voltak. Ekkor döntöttem el, hogy Jean-Philippe is egy ilyen „csodabogár” lesz, és ekkor kezdtem el a dagerrotípiák készítésének módját kissé részletesebben is kutatni. A könyvben leírtam mindazt, amit szerintem erről tudni érdemes, és remélem, hogy az ismertető nem ment a történet rovására. Azt sem tudtam megállni, hogy Sarah Bernhardt képén valamiképpen ne szerepeltessem a könyvben! Remélem, megértitek, hogy miért…

Zene

Ebben a regényemben még az eddigieknél is nagyobb szerepet játszott a zene. Hallgassátok meg őket - a könyv olvasása előtt, vagy után, vagy még jobb, ha közben!

Lehár Ferenc: Wolgalied (Volga-dal)

Debussy: Clair de lune

Liszt Ferenc: Magyar rapszódia

És most hallgassuk meg a klavikord hangzását! Ugye szép?