"Elsőként Antoine tért magához.

-         Rose! – mondta, és felállt a kanapéról. A lány ekkor hátat fordított nekik, és kirohant az időközben leszállt, koromsötét, január végi éjszakába. A fiú a jelenetet még mindig tátott szájjal bámuló hegedűst félrelökve utána szaladt. Az utcára érve körbenézett: Rose fehér sapkája és sálja a nem messze feketéllő Luxembourg-kert felől villogott, és Antoine habozás nélkül utána eredt. Rose lány létére gyorsan futott, de a fiú így is hamar megközelítette őt.

-         Rose! – kiabált, mikor már hallótávolságba ért. – Rose, állj meg, kérlek! Várj meg!

A lány erre csak még gyorsabban kezdett futni, ám egyszerre váratlanul megállt a park egyik ösvényének a közepén, és az arcát a kezébe rejtette. Antoine néhány pillanat múlva utolérte, és zihálva megállt mellette.

- Rose – mondta gyengéden, és megpróbálta megérinteni, ám a lány egy lépéssel kitért a mozdulat elől. – Te jó ég, Rose, nézz rám. Ez még mindig én vagyok: Antoine.

A lány továbbra is eltakarta az arcát, ám azt már tűrte, hogy a fiú megfogja a karját, és egy közeli pad felé irányítsa. Mindketten leültek rá, annak ellenére, hogy a tél közepi fagy zúzmarával vonta be azt, és körülöttük is magas, bepiszkolódott hókupacok sorakoztak. A leheletük is látszott a levegőben, ám mindketten olyan felkavart, felhevült lelkiállapotban voltak, hogy egyikük sem érezte a hideget. Rose végre levette a kezét az arca elől, de még mindig nem nézett Antoine-ra.

- Nem tudtam – nyögte ki végül sírós, vékony hangon."

"Ekkorra oda is ért a céljához: az egyik tábori „kórházhoz”, ami a többihez hasonlóan egy pincében volt a város már németek birtokolta részében. Mielőtt belépett volna az ajtón, nagy levegőt vett. Tapasztalatból tudta, hogy erre szükség lesz: egy lépésre a bejárattól szinte mellbe vágta őt a sűrű, émelyítő, leírhatatlan bűz. Néhány pillanatig mozdulatlanul állt, és apránként kezdett lélegezni. Azzal is tisztában volt ugyanis, hogy néhány perc múlva már legalább annyira hozzászokik az orrfacsaró szaghoz, hogy képes legyen beljebb menni, az ágyak közé. A sötét, nyirkos helyiségben az egymás hegyén-hátán fekvő sebesültek ugyanis maguk alá vizeltek és piszkítottak, és mindez a sebek, a vér, valamint a haldoklás meghatározhatatlan szagával keveredve szinte elviselhetetlen volt – akár egy kripta, ahová még élve temették el az embereket. Az ápolók, az orvosok, a szanitécek és maguk a sebesültek is mintha már nem is érezték volna a bűzt – néhányan futó pillantást vetettek a halálsápadtan álló Seppre, ám nem lepődtek meg. Tudták, hogy a látogatók általában hasonló módon reagáltak az odabent látható, hallható és főleg érezhető körülményekre. Volt, aki nem is bírt bemenni, és már a bejárattól visszafordult. Seppet azonban ismerték: már többször járt itt az utóbbi napokban. Azt is tudták, kihez jött.

Sepp végül összeszedte magát, és egy a bejárattól nem messze fekvő ágyhoz lépett. Megköszörülte a torkát, és mondani akart valamit, de a sebesült megelőzte.

-         Herr Hauptmann! – köszöntötte felettesét Klaus, aki a fejét Sepp felé fordította, és mosolyogni próbált. – Hát ismét eljött.

-         Hiszen megígértem – mondta Sepp, és viszonozta a fiú mosolyát. – Ezt magának hoztam.

A zsebébe nyúlt, és valamit Klaus felé nyújtott, gondosan ügyelve, hogy a körülöttük fekvők lehetőleg ne lássák, mi van a kezében. Cigaretta és csokoládé! Ezek ritka kincsek voltak, és Klaus arca még jobban felderült.

- Köszönöm! – mondta, és a párnája alá rejtette az értékes holmikat.

- Ma sokkal jobb színben van, fiam! – mondta Sepp gyengéden. Valamiért a szívén viselte ennek a fiúnak a sorsát, a tevés jelenet óta. Mikor az egyik portyájukon megsebesült, a karjában hozta be ide, a kórházba, és azóta minden nap meglátogatta. Klaus láthatóan rendkívül hálás volt mindezért.

- Igen, jobban is érzem magam – mondta egészen felélénkülve, az egyik könyökére támaszkodva. Majd körülnézett, és halkabban folytatta – Tudja, itt azt mondják, hogy aki bekerül, az nem megy ki innen élve. Én viszont nem adom fel! Meg fogok gyógyulni, és bebizonyítom az ellenkezőjét. Kimegyek innen, méghozzá a saját lábamon.

- Ez a beszéd, fiam! – bólintott Sepp, és Klaus vállára tette a kezét. – Holnap újra eljövök, és megint megpróbálok hozni valamit. És ne törődjön vele, mit mondanak mások. Most csak magával törődjön.

- Igenis, Herr Hauptmann – mondta Klaus, és megpróbált tisztelegni. Sepp a szokásos karlendítéssel viszonozta a fiú próbálkozását, majd továbbra is mosolyogva megfordult és kilépett a szabad levegőre. Ez a fickó valóban meg fog gyógyulni – gondolta elégedetten. Ő pedig azon lesz, hogy karácsonykor már otthon lehessen – a többiekkel együtt, akik még életben voltak."

"Néhány nap múlva Rose a szőlőtőkék között szöszmötölt egy hatalmas metszőollóval az egyik, és egy kosárral a másik kezében. A szüret során valamiképpen ott felejtett, ám az azóta lecsupaszított tőkéken már jól látható, kósza, megbarnult, dér csípte fürtöket keresett. Kislány korában nagyon szerette ezeket a csúf külsejű, ám mézédes ízű, megkésett bogyókat. Közben el is búcsúzott a birtoktól – arcát a hegyek felől fújó, csípős szél felé fordította, és mélyen beszívta a nyirkos föld, és a venyigék illatát. Ugyan megígérte Pali bácsinak, hogy még visszatér, a szívük mélyén azonban mindketten tudták, hogy ez nem így lesz. Különösen, amióta Péter hazajött… Ugyan semmi különöset nem mondott, és nem is töltöttek el együtt sok időt – csupán udvariasan köszöntötték egymást Rose-al – a szemében azonban olyan tűz lobogott, amikor a lányra nézett, mint esténként a kandallóban, amelyben Rose ekkorra Papa összes régi iratát elégette.

Szerencsére az adásvétel olajozottan haladt, mivel egyik fél sem hozakodott elő fölösleges, időhúzó kifogásokkal. Pali bácsi még túlságosan nagylelkű is volt, ami a vételárat illeti, és Rose végül, némi tiltakozás után elfogadta a felajánlott összeget. Jól ismerte az öreget, és tudta, hogy egyrészt a lelkiismerete csak így lehet nyugodt, másrészt meg is bántaná, ha alkudozna vele.

A búcsú gyerekkora helyszínétől nehéz volt, viszont már egyáltalán nem érezte magát olyan jól itt, mint egykor. Csak most élte át igazán Papa hiányát: szinte minden percben várta, hogy ismerős, bicegő alakja megjelenjen a tornácon, és a nevét kiáltsa, mint régen annyiszor. És ott volt Péter, aki határozottan nyugtalanította a hamu alatt parázsként izzó szenvedélyével – Rose ismerte a fiú természetét, és tudta, hogy bármikor kitörhet, akár egy évszázadok óta alvó vulkán. Ezért tartott is tőle, és igyekezett elkerülni, hogy kettesben maradjon vele.

Alaposan megrémült hát, amikor meglátta, hogy a szőlőtőkék között éppen ő közeledik felé. Péter határozott, gyors léptekkel haladt, egyenesen a lány irányába – magas alakja, szőke haja éles kontraszttal vált el az acélkék égbolttól, sűrű, világos szemöldökét gondterhelten ráncolta. Rose a szemét nem láthatta, de nagyon jól tudta, hogyan fog ránézni néhány másodperc múlva. Kétségbeesetten körülnézett, ám senki sem volt a közelben, és már ahhoz is túl késő volt, hogy valahogyan kitérjen az útjából. Összeszedte hát magát, a metszőollót a kosarába helyezte, és kedvesen mosolyogva fordult a közvetlenül mellette megálló Péter felé.

-         Szervusz! – köszöntötte magyarul. – Szedtem egy kis késői szőlőt. Kérsz belőle?

-         Valaki keres – Péter csak ennyit mondott, és a karját keresztbe fonta a mellkasa előtt. – Valami francia pasas.

„Jean-Philippe” – gondolta Rose, és a szíve egyszeriben a torkába ugrott.

-         Fogd meg, kérlek – a kosarat a fürtökkel és az ollóval Péter felé nyújtotta. Kapkodva a védőkesztyűket is lerángatta a kezéről. – Várj. Itt van ez is. Jaj, Istenem, hogy nézek ki!

Rose gumicsizmában, egy kinyúlt bordó gyapjúpulóverben, és kék kantáros nadrágban volt, a fejét pedig kendővel kötötte be. Ám szó sem lehetett róla, hogy átöltözzön. Egy apró, elkeseredett sóhajjal végignézett magán, majd megfordult, és hanyatt-homlok rohanni kezdett a ház felé. Péter hosszan, merev arccal nézett utána.

Mikor azonban  a lány hátulról, a konyha felől belépett az előszobába, ahol a vendége várta, egy pillanatra megtorpant."