Gabriele D’Annunzio és Fiume

Gabriele D’Annunzio olasz költő, politikus és kalandor neve örökre összefonódott Fiume, (a mai Rijeka) az olasz-horvát-magyar kikötőváros történetével.

Fiatal korában, a tizenkilencedik század utolsó évtizedeiben (a híres „századvég” időszakában) kezdett el verseket írni, amelyekkel hamarosan szép sikereket ért el. Később regényeket és színdarabokat is alkotott, bár ezek kevesebb jelentőséggel bírnak az irodalmi életművében. Nyughatatlan, színes egyéniség volt, akinek az életútját mindvégig magán- és közéleti botrányok tarkították (pl.: a szeretője volt Eleanora Duse, az ünnepelt olasz színésznő, és egy ízben adósságai miatt menekülni, bujdosni is kényszerült).

Már az 1. világháború kitörése (1914) előtt élénk politikai szereplésbe kezdett. Mindvégig Olaszország hadba lépését szorgalmazta, méghozzá az Antant oldalán, a Központi Hatalmak (így az Osztrák-Magyar Monarchia) ellenében. Még 1908-ban tett egy próbarepülést Wilbur Wright-tal (aki a fivérével, Orville-el együtt a világon elsőként épített működőképes motoros repülő szerkezetet), és ezután örökre elkötelezte magát a repülés ügye mellett. Az egyik legelső vadászpilótaként harcolt az 1. világháborúban, egy bevetésen meg is sebesült, aminek a következtében elveszítette az egyik szemét. 1918. augusztus 9-én egy kilenc gépből álló repülős osztag élén közel 700 mérföldes kört tettek meg Bécs felett, és közben propagandairatokat szórtak le a császárvárosra. Ez volt a híres-nevezetes „il volo su Vienna”, vagyis repülés Bécs felett.

Mikor a háború után a tudomására jutott, hogy a Párizs környéki béketárgyalások során a győztes hatalmak – Olaszország szövetségesei – el akarják csatolni Fiumét, ez mérhetetlenül felbőszítette, és azonnal a tettek mezejére lépett. 1919. szeptember 12-én 2000 olasz önkéntes élén elfoglalta a várost, kiszorítva onnan egykori szövetségeseit (amerikai, brit és francia csapatokat). A terve az volt, hogy ráveszi Olaszországot: annektálja Fiumét, a még ekkor is túlnyomó többségben olaszok lakta, gazdag kikötőt. Ám legnagyobb döbbenetére visszautasították, sőt az olasz flotta blokád alá vette a várost. Ekkor D’Annunzio merész lépésre szánta el magát: kikiáltotta Fiume függetlenségét Camarói Olasz Hercegség néven. A vezetője – „il Duce” titulussal – természetesen ő maga lett. Ekkor keletkezett kiáltványát Mussolini és fasiszta mozgalma később felhasználta, mint ahogyan átvették D’Annunzio egykori címét is. A Commandanténak, vagyis Parancsnoknak is nevezett D’Annunzio ezek után szövetségeseket próbált keresni a Balkánon élő olaszok, valamint az egymás ellen hadakozó szláv népcsoportok között, ám hiába. Végül 1920-ban hadat üzent Olaszországnak, de ez az utolsó, kétségbeesett próbálkozása kudarcot vallott, és az év karácsonyán (amelyet „véres karácsonynak” is neveznek) kiűzték őt és csapatait a városból. Fiume, a Rapallói Szerződés alapján független városállam lett, és ezt a státuszát 1924-ig meg is tartotta.

Gabriele D’Annunzio utolsó éveit a Garda-tó partján álló villájában töltötte. 1938-ban bekövetkezett halála után Mussolini pompás állami temetést rendezett a számára. 

Lord Rothermere

A könyvben szereplő Lord Mountback figuráját részben (hangsúlyozom: részben!) egy létező történelmi alakról, Lord Rothermere-ről mintáztam.

Sidney Harold Harmsworth (1868-1940), Rothermere vikomtja brit sajtómágnás, politikus volt, az Associated Newspapers Limited tulajdonosa.

1896-ban a bátyjával, Alfreddel együtt alapították meg a Daily Mail, majd 1903-ban a Daily Mirror című újságokat, amelyeket az olvasni szerető, ám kevésbé művelt rétegeknek szántak. Ennek megfelelően e lapok hangvétele kicsit „bulvárosabb” volt, mint a régibb, tekintélyesebb politikai újságokéi, de éppen ezért hamar rendkívüli népszerűségre tettek szert.

Az 1. világháborúban a Daily Mirror szókimondása miatt a nyugati front kedvenc újságjává vált. A Harmsworth fivérek támogatták a kormányt, és emellett a cseh nemzeti ügy buzgó előmozdítóinak bizonyultak (Masaryk, Benes és a mellettük kiállók cikkei rendszeresen jelentek meg a lapban). Különösen Alfred volt az, aki a szívén viselte Csehszlovákia megalakulásának ügyét.

Ezek után annál meglepőbb a „pálfordulás”, ami a fiatalabb testvér későbbi életútjában bekövetkezett. Lord Rothermere, aki az 1920-as években már Anglia harmadik leggazdagabb emberének számított, 1927-ben látogatott első ízben Magyarországra. Ezt követően egy csapásra a magyar revízió egyik legnagyobb külhoni támogatója lett. Ebben az évben jelent meg lapjában, a Daily Mailben cikke: Magyarország helye a Nap alatt. Nemzetközileg az írás nem keltett túl nagy visszhangot, annál inkább Magyarországon, és persze az úgynevezett „kisantant” államokban. Benes például egyenesen „háborús uszításnak” nevezte Rothermere cikkét.

Magyarországon ezzel szemben a lord azonnal hatalmas rajongótáborra tett szert. Valóban létezett egy olyan irányzat is, mely szerint őt, vagy még inkább a fiát, Lord Esmondot királlyá kellett volna koronázni – ennek azonban nem volt széles társadalmi bázisa, ráadásul legitim módon nem is lett volna megvalósítható. Angliában viszont jókat derültek a terven, számos vicc született „Esmond király” és – sajnos – Magyarország rovására.

A Junkers F–13-asok

1923-ban (tehát a könyvben lévő időpontnál kicsivel később ) kezdte meg működését az Aeroexpressz nevű légiforgalmi társaság, amely Magyarországon az egyik legelső ilyen cég volt. Alapítója, Gróf Jankovich-Bésán Endre legitimista (tehát a Habsburgokat támogató) képviselő kérte ki még 1922-ben az alapításhoz szükséges engedélyt, amelyet öt évre meg is kapott, busás állami támogatással – ez utóbbit persze csak bizonyos feltételek teljesülése esetén kapta meg (a viteldíjak nem lehettek magasabbak, mint az expresszvonatok első osztályú jegyárainak kétszerese, valamint a személyzet csak magyar állampolgárokból állhatott). A gróf ekkor, az engedély és a támogatás birtokában tárgyalásokat kezdett a német Junkers professzorral, aki németországi gyárában elsőként gyártott tiszta alumíniumból készült repülőgépeket. Ezek a korban a technika csúcsának számítottak, mivel fémből készült, fedett utasterű, ötszemélyes gépek voltak, amelyek ideálisnak bizonyultak a korabeli utasszállításhoz. Az úszótalpakkal felszerelt gépek a Duna vizét használták repülőtérnek – ez önmagában is szenzációszámba ment.

1923 áprilisának egyik legkiemelkedőbb eseménye volt a Junkers hydroplánok megjelenése a Gellért szálló előtti Duna szakaszon. A korabeli híradások szerint a Műegyetem előtti rakpartot zsúfolásig megtöltötte az érdeklődő tömeg. Sétarepülésre is ki lehetett próbálni a gépeket – ezzel is az újfajta közlekedési módhoz igyekeztek hozzászoktatni a közönséget. Összesen öt „ezüst madár” csillogott a tavaszi napsütésben a Duna vizén, vagy az égbolton. A pilóták közé tartozott például Endresz György, aki később az egyik első magyar óceán átrepülőként vált híressé. A cégnek a Gellért szállóban volt irodája, ahol a sétarepülésre is be lehetett fizetni. Nem volt ez veszélytelen kaland – halálos balesetről is tudunk (a Csepel-szigeten). Ám ez nem szegte kedvét a vállalkozó kedvű fővárosiaknak. Sikknek számított a Junkersekkel a Balatonra „légitaxizni”, vagy a tavat körberepülni. A légitársaság később rendszeres légi járatokat is közlekedtetett Budapest és Bécs között.

A vállalat azonban súlyosan veszteséges volt, és mivel az állami szubvenció is elmaradt (ebben talán közrejátszott gróf Jankovich legitimista elkötelezettsége, amit Horthy természetesen nem nézett jó szemmel). A balatoni és bécsi utakból a nyomott jegyárak miatt a népszerűségük ellenére sem tudtak megélni, így a cég 1926-ban végleg beszüntette tevékenységét.

A legendás Junkersek egy példánya máig látható a Közlekedési Múzeumban. A Gellért tér előtti első és ezidáig egyetlen hydroplán-kikötőnek egy tábla állít emléket a Szabadság-híd budai hídfőjénél.