“ Flóra ekkor kibontakozott az öleléséből, a kapualjból még egyszer visszanézett, majd elment. A fiú utána még sokáig bámult maga elé, a pincerácsnak dőlve. Vajon miért lett rajta úrrá az érzés, hogy most látta Flórát utoljára? Megborzongott, ám eszébe jutott, hogy másnap még sok dolga lesz – minden még megmaradt bűnjelet sürgősen el kell tüntetnie. Hirtelen gyengének, tehetetlennek érezte magát. Mennyire más lenne, ha Flóra mindvégig mellette maradhatna. Felsóhajtott: ez sajnos lehetetlen. Ezt most egyedül kell majd végigcsinálnia.”

88. old.

“Egyébként Blanka biztosan kihasználná a lehetőséget, és valahogyan bekukucskálna a “tiltott” kórterembe. Ám Nellit nem ilyen fából faragták. Bekopogott, majd mikor bentről meghallotta Konczné hangját, ahogyan az asszony kiszólt:

-    Szabad! – kinyitotta az ajtót, pukedlizett, és azonnal hátat fordított a csinos menyasszonynak, a kórteremnek és az odabent nyilván még mélyen alvó sebesültnek. Tudta, hogy ilyenkor nem szabad tolakodónak lenni. Nemcsak a tiltás miatt: a hozzátartozók szeretnek magukra maradni a beteggel, és nem kedvelik, ha megzavarják őket. Az egyszerű emberek sem, nemcsak az előkelő, kivételezett adományozók. Így is bőven lesz miről pletykálni este Blankával a közös, Dunára néző kis szobájukban.”

173. oldal

“A torkát fojtogató gyűlölet és harag mellett azonban Flóra nem állta meg, hogy magában némi elismeréssel ne adózzon Nellinek. Lám, miből lesz a cserebogár. Ki hitte volna? Miklóst ugyan elveszítette, de megszerezte magának Aladárt, ami egyáltalán nem volt kisebb fogás, különösen, ha számításba vesszük, hogy a szegény fickónak már nem lehet sok hátra (még ha most meglepően jó bőrben is van). Soha nem fogja elfelejteni, ahogy a lány kihívóan, diadalmas tekintettel rámosolygott. Még most is elöntötte az epe, mikor erre gondolt.”

254. oldal